hopponlepke

Tegnap a gyerekeimmel bóklásztam egy folyóparton. Ketten voltak, 5 éves forma, tornacipős, színeskabátos kölykök. Átutazóban voltunk a városban, és egy kicsit megálltunk nézelődni és a folyó feletti üveghidakon sétálni. Az autónk a közelben parkolt.
Elég keskeny, sötétzöld folyó volt, leveleket és rügyező ágakat vitt a vize. Az üveghíd kovácsoltvas korlátjára könyököltem, csak bambultam lefelé a zöld áradatba, a gyerekek meg a lábam körül szórakoztatták egymást. Már alkonyodott és kezdett lehűlni az idő, úgyhogy indultam volna tovább, amikor észrevettem, hogy egy nagy zöld pillangó emelkedik felénk a víz felől. Nem volt különösebben szép, teljesen egyszínű, kissé szögletes szárnyú szerzet, inkább egy kisebb platánlevélre hasonlított. És az egyik első lábában egy nyeles falevelet tartott. Ezen még én is meglepődtem, úgyhogy megvártam míg odaér, hogy megnézzem közelebbről a jelenséget. Egyenesen a homlokomra szállt. Elhessegettem, tán még nevettem is. De visszaszállt. És megint és megint. Már nem nevettem, hanem hátrálni kezdtem, aztán szaladni, aztán ész nélkül rohangálni fel-alá a hídon, a gyerekek meg néztek, hogy anyu megőrült. Menekül egy lepke elől. Közben rájöttem, hogy ez a lepke vonzódik hozzám. Nem akar semmi egyebet, csak ülni a homlokomon. Igen ám, de hogy néznék már ki, hogy élnék a mindennapokban egy szögletes, zöld pillangóval a fejemen, amelyik folyton egy falevelet lenget zászló gyanánt?! Na ezt nem!
Megragadtam a kicsiket, bezsúfoltam őket a kocsiba és padlógázzal elhúztam a csíkot.
A lepke ott maradt a korlát egyik vasvirágán ülve a falevélkéjével.