kis esti lassulás

Túllőttem magam kávéval. Az előbb. Ebből nem lesz alvás egyhamar.
Múltkor földrengés volt egyébként. Fújt a szél, rázkódott az egész ház, mintha egy zaboláltan kamionhorda csörtetett volna közvetlenül a padló alatt. Remegtek a falak és a bútorok. És néma csöndben zajlott az egész.

régi ismerős

Széles mosolyú, rendkívül ellenszenves de magabiztos fiú:
- Helló, sikerült eladni a képekből?
Én:
- Milyen képek? Micsoda?
- Legutóbb, amikor láttalak, egy kiállításon próbáltad eladni a fényképeidet... haha... béna egy dolog. Na és sikerült?
- Összetévesztesz valakivel. Soha nem próbálkoztam ilyesmivel. És téged sem ismerlek.
- De. Láttalak.
- Igen? Na ne mondd. És hol?
- A Kerepesi úton egy kastélyban.
- (Van ott kastély? Elkerülte eddig a figyelmem. Zavartan vakarom a fejem.) Nem voltam még ott. Biztos, hogy valaki mást láttál.
- Én mindent megjegyzek. Te voltál. A harmincas években.
- (Értetlenül nézek és kicsit szorosabbra húzom a vállamon a fotóstáskát.)
- Szóval? Befutottál?
- ... Gondolom nem. Ha már hetven vagy százhetven évvel ezelőtt is ugyanezt csináltam volna, és akkor befutok, utána már valami újba kezdtem volna. Nyilván.

látogató

Hajnalban megint hazajött Zizi. Úgy látszik, hiányzunk egymásnak.
És ismét az volt a legfőbb problémám, hogy akkor ezentúl hogy fogok ellátni két bazinagy kutyát. Egy fehéret és egy feketét. Egy kövéret és egy karcsút. Egy élőt és ...

hopponlepke

Tegnap a gyerekeimmel bóklásztam egy folyóparton. Ketten voltak, 5 éves forma, tornacipős, színeskabátos kölykök. Átutazóban voltunk a városban, és egy kicsit megálltunk nézelődni és a folyó feletti üveghidakon sétálni. Az autónk a közelben parkolt.
Elég keskeny, sötétzöld folyó volt, leveleket és rügyező ágakat vitt a vize. Az üveghíd kovácsoltvas korlátjára könyököltem, csak bambultam lefelé a zöld áradatba, a gyerekek meg a lábam körül szórakoztatták egymást. Már alkonyodott és kezdett lehűlni az idő, úgyhogy indultam volna tovább, amikor észrevettem, hogy egy nagy zöld pillangó emelkedik felénk a víz felől. Nem volt különösebben szép, teljesen egyszínű, kissé szögletes szárnyú szerzet, inkább egy kisebb platánlevélre hasonlított. És az egyik első lábában egy nyeles falevelet tartott. Ezen még én is meglepődtem, úgyhogy megvártam míg odaér, hogy megnézzem közelebbről a jelenséget. Egyenesen a homlokomra szállt. Elhessegettem, tán még nevettem is. De visszaszállt. És megint és megint. Már nem nevettem, hanem hátrálni kezdtem, aztán szaladni, aztán ész nélkül rohangálni fel-alá a hídon, a gyerekek meg néztek, hogy anyu megőrült. Menekül egy lepke elől. Közben rájöttem, hogy ez a lepke vonzódik hozzám. Nem akar semmi egyebet, csak ülni a homlokomon. Igen ám, de hogy néznék már ki, hogy élnék a mindennapokban egy szögletes, zöld pillangóval a fejemen, amelyik folyton egy falevelet lenget zászló gyanánt?! Na ezt nem!
Megragadtam a kicsiket, bezsúfoltam őket a kocsiba és padlógázzal elhúztam a csíkot.
A lepke ott maradt a korlát egyik vasvirágán ülve a falevélkéjével.

kép

Ja és többen jelezték, hogy a horrorisztikus nyitókép miatt nem hajlandók olvasni egy sort sem, úgyhogy lecseréltem azt is.
Újabb történetekre még egy kicsit várni kell, mostanában csak hívótankokról és multigrade rc papírokról tudnék mesélni. Meg esetleg arról, hogy múltkor egy vérszomjas tengericsillag üldözte az unokatesómat, aki úszva menekült a nyílt vízen egy óriás luxushajó irányába - én ráadásul ott se voltam, csak láttam, mintha tv-ben néztem volna. De ez nem komoly történet.