karfiolfejű szörny

A tükörbe nézve azt láttam, hogy a fél arcomat elborították ocsmány, fehér, burjánzó szemölcsök. Akkorák voltak, mint egy-egy kövér szeder, helyenként önállóan meredezve, máshol pedig rettenetes tömbökbe összenőve, mint valami karfiol. Az orrom alig látszott ki közülük. A homlokom bal oldala elefántfejszerűen torz gümővé nőtt. Első pillantásra nem is fogtam fel, annyira valószínűtlen volt a látvány, hogy nem hittem el, hogy ez én vagyok, amíg meg nem tapogattam. Na de akkor, jaj... kétségbeesés! Döbbenet, rémület, pánik!
A kezemmel takarva az arcomat, keresztülrohantam a városon, a barátaimhoz, és sírva mutattam, hogy mi lett velem. Ők csöndesen és együttérzően mondták:
-De hát, Tekla, azt hittük, tudod. Hiszen már évek óta így nézel ki.

nem olyan egyszerű ez

-Anyu, hát hogy lehet így vezetni! Nem igaz!
Őrjöngtem. Anyám minősíthetetlenül vezetett. Felment a padkákra, nyolcvannal, a járókelők menekültek, átment a szembejövő sávba, rángatta az autót jobbra-balra. El voltam képedve. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, és mindkettőnket veszélyben éreztem, rászóltam, hogy álljon meg, és cseréljünk helyet. Majd én vezetek. Mert én tudok vezetni.
Megállt, szó nélkül, lógó orral megkerülte az autót, közben én átültem a kormányhoz. Ott rögtön meg is lepődtem, a váltó nem a helyén volt, és kiszámíthatatlanul működött. Nagy nehezen azért elindultam, végighúzva egy parkoló kocsi oldalát, aztán szándékomon kívül féktelen ámokfutásba kezdtem az utakon. Az autó teljesen irányíthatatlan volt! Alig fogott a fék, a kormány a saját tetszése szerint működött, gyalogosokon gázoltam keresztül, autókat törtem össze, legvégül pedig lezuhantunk egy felüljáróról. Totálkárosra törtem a kocsit.
Na jó - ismertem el - hát ezt én se csináltam jobban.