A tükörbe nézve azt láttam, hogy a fél arcomat elborították ocsmány, fehér, burjánzó szemölcsök. Akkorák voltak, mint egy-egy kövér szeder, helyenként önállóan meredezve, máshol pedig rettenetes tömbökbe összenőve, mint valami karfiol. Az orrom alig látszott ki közülük. A homlokom bal oldala elefántfejszerűen torz gümővé nőtt. Első pillantásra nem is fogtam fel, annyira valószínűtlen volt a látvány, hogy nem hittem el, hogy ez én vagyok, amíg meg nem tapogattam. Na de akkor, jaj... kétségbeesés! Döbbenet, rémület, pánik!
A kezemmel takarva az arcomat, keresztülrohantam a városon, a barátaimhoz, és sírva mutattam, hogy mi lett velem. Ők csöndesen és együttérzően mondták:
-De hát, Tekla, azt hittük, tudod. Hiszen már évek óta így nézel ki.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése