párnamesék

Ősz volt, dolgozni mentem épp. Gondoltam magamban, hogy a gazdag kliensek mániákusan kint laknak a francban, ahova csak autóval lehet eljutni, vagy hosszas gyaloglás árán. Egy erdő mellett baktattam egy ösvényen. Jobban is megnézhettem volna a google mapsen, ez az ösvény hosszabb, mint amire számítottam, el fogok késni. Váratlanul sorompóhoz érkeztem, amin egy tábla tiltotta a belépést. Árvízveszély. Milyen árvíz, itt csak erdő van, és különben is, olyan nincs, hogy nem jelenek meg a munka helyszínén. Mentem hát tovább, néha jöttek szembe emberek, és mind jól megbámultak, hogy én az ellenkező irányba megyek. Nem érdekes. Pár percem van még, hogy odaérjek. Tó mellett vitt az út, kezdtem kapisgálni az árvízveszély forrását, de nem foglalkoztam vele. A tó pedig, ahogy siettem a partján, egyre kijjebb lépett a medréből, csak nőtt, elöntötte az ösvényt, én már szaladtam, és egyszerre  már a térdemet verte a víz, aztán derékig ért, én kabátban, a hátamon tíz kiló fotós cucc, és evickélni próbáltam, iszonyú erűvel húzott befelé, úszni próbáltam, vergődni, kiabálni, elvitt, vége volt.