leave that all behind

Kis kupacba söprögettem a lime cikkeket a földről. Bosszantó csíkot hagytak a linóleumon, amibe beleragadt az elszórt cigarettacsikkek hamuja. Körülöttem a többiek poharakat pakoltak el, sörcsapot mostak, meg a pulton ültek, a lábukat lógatták, közben mindannyian valami feloldó parancsra vártunk, hogy szétszéledhessünk. Fényes nappal volt, tengeri szél fújt - szabadtéren állt a pult, előttünk üres betonplacc, mögöttünk kastély.
Egyszercsak egy kócos fiatalember jött, túrabakancsban, hátizsákkal, és cigarettát sodort. Munkást.
- Na, jön? – kérdezte.
- Nem mehetek - mondtam -, várok valakit.
Úgyhogy leültünk a forró betonra csak úgy tétlenül időt tölteni, a napba nézni és aztán hunyorogni egymásra. Minden csupa por volt, és sehol egy teremtett lélek. Ebben a városban még utcák sem voltak, csak terek, rajtuk pedig elszórva pasztellszínű, szögletes, sok ablakos betonházak. Meg néhol pálmafák.
Vártunk. Közben elmesélte, hogy van egy ikertestvére, akinek ugyanaz a keresztneve, mint neki, csak ő „rendes”. Azaz rendben és örömmel beilleszkedett a világba, fehér inget hord és munkahelye van. Milyen érdekes, gondoltam, hogy ők ketten alkotnak egy egész személyiséget, miközben mindenki mást az őrületig feszítenek a belső ellentétek.
Kezdtem unni a várakozást. Felálltam, és elindultam egyedül, nem érdekelt többet a pult, meg a valaki, aki elengedne onnan. Mólók mellett mentem végig egy poros kikötőben - hajó ugyan egy se volt ott, még csónak se, mégis nagyon megnyugtató érzés fogott el, mintha legalábbis tudnám, hogy hova tartok. És amikor visszanéztem, azt láttam, hogy dől össze az egész háttér, a kastély falai úgy hullanak halomba, mint a kartonlapok, a pult elsüllyed és a koszlott pasztell lakótömbök áttetszővé halványodnak. Csak egy komédia díszletei voltak.

a láb

Éjjel a Párizsi udvarban sétáltam egy csapat tornásszal.
Viccelődtünk és vártunk valakit. A boltozatok ólomüvegből voltak, a hold és az utcai lámpák bevilágították a teret. Egyszercsak, ahogy ott ténferegtünk, egy óriási fekete madarat vettünk észre: a mozaikos kövezeten feküdt, és lehetett vagy ötven kiló. Frissen volt műtve. Csúnyán összevarrt Y-vágás bújt meg a mellén a tollak között.
A tornászok tanácstalanul futkostak körülötte, némelyek szűk dresszben, mások overallban és olyan hosszú, vastag zoknikban, amilyeneket a nyolcvanas évek musicaljeiben viseltek a táncosok. Elég pocsékul volt a madár, mindenképpen segíteni akartunk szegénynek, és arra a príma megoldásra jutottunk, hogy felbontjuk a varratait, annak biztos örülni fog. Húztuk a cérnát, félhomály volt, közel hajoltunk, alvadt vér morzsálódott a sebről, aztán szétnyílt, fekete lé folyt ki belőle, egy lapos kocsonyaszerű plecsnivel, és egy láb. Az ő lába, ez nyilvánvaló volt. Sóhajtott.
-Na most aztán kurvajó, tényleg - gondoltam. Új megoldás kellett, gyorsan. Fogtuk a lábat, gondosan visszatettük a belsejébe, és a madarat elhúztuk egy ajtóig, ami mögött raktár volt, seprűkkel meg felmosó vödrökkel. Ott majd nem botlik bele senki és gyógyulhat, ha tud. Társasága is volt: egy agyagba sütött 7 év körüli gyerek.