a láb

Éjjel a Párizsi udvarban sétáltam egy csapat tornásszal.
Viccelődtünk és vártunk valakit. A boltozatok ólomüvegből voltak, a hold és az utcai lámpák bevilágították a teret. Egyszercsak, ahogy ott ténferegtünk, egy óriási fekete madarat vettünk észre: a mozaikos kövezeten feküdt, és lehetett vagy ötven kiló. Frissen volt műtve. Csúnyán összevarrt Y-vágás bújt meg a mellén a tollak között.
A tornászok tanácstalanul futkostak körülötte, némelyek szűk dresszben, mások overallban és olyan hosszú, vastag zoknikban, amilyeneket a nyolcvanas évek musicaljeiben viseltek a táncosok. Elég pocsékul volt a madár, mindenképpen segíteni akartunk szegénynek, és arra a príma megoldásra jutottunk, hogy felbontjuk a varratait, annak biztos örülni fog. Húztuk a cérnát, félhomály volt, közel hajoltunk, alvadt vér morzsálódott a sebről, aztán szétnyílt, fekete lé folyt ki belőle, egy lapos kocsonyaszerű plecsnivel, és egy láb. Az ő lába, ez nyilvánvaló volt. Sóhajtott.
-Na most aztán kurvajó, tényleg - gondoltam. Új megoldás kellett, gyorsan. Fogtuk a lábat, gondosan visszatettük a belsejébe, és a madarat elhúztuk egy ajtóig, ami mögött raktár volt, seprűkkel meg felmosó vödrökkel. Ott majd nem botlik bele senki és gyógyulhat, ha tud. Társasága is volt: egy agyagba sütött 7 év körüli gyerek.