Kis kupacba söprögettem a lime cikkeket a földről. Bosszantó csíkot hagytak a linóleumon, amibe beleragadt az elszórt cigarettacsikkek hamuja. Körülöttem a többiek poharakat pakoltak el, sörcsapot mostak, meg a pulton ültek, a lábukat lógatták, közben mindannyian valami feloldó parancsra vártunk, hogy szétszéledhessünk. Fényes nappal volt, tengeri szél fújt - szabadtéren állt a pult, előttünk üres betonplacc, mögöttünk kastély.
Egyszercsak egy kócos fiatalember jött, túrabakancsban, hátizsákkal, és cigarettát sodort. Munkást.
- Na, jön? – kérdezte.
- Nem mehetek - mondtam -, várok valakit.
Úgyhogy leültünk a forró betonra csak úgy tétlenül időt tölteni, a napba nézni és aztán hunyorogni egymásra. Minden csupa por volt, és sehol egy teremtett lélek. Ebben a városban még utcák sem voltak, csak terek, rajtuk pedig elszórva pasztellszínű, szögletes, sok ablakos betonházak. Meg néhol pálmafák.
Vártunk. Közben elmesélte, hogy van egy ikertestvére, akinek ugyanaz a keresztneve, mint neki, csak ő „rendes”. Azaz rendben és örömmel beilleszkedett a világba, fehér inget hord és munkahelye van. Milyen érdekes, gondoltam, hogy ők ketten alkotnak egy egész személyiséget, miközben mindenki mást az őrületig feszítenek a belső ellentétek.
Kezdtem unni a várakozást. Felálltam, és elindultam egyedül, nem érdekelt többet a pult, meg a valaki, aki elengedne onnan. Mólók mellett mentem végig egy poros kikötőben - hajó ugyan egy se volt ott, még csónak se, mégis nagyon megnyugtató érzés fogott el, mintha legalábbis tudnám, hogy hova tartok. És amikor visszanéztem, azt láttam, hogy dől össze az egész háttér, a kastély falai úgy hullanak halomba, mint a kartonlapok, a pult elsüllyed és a koszlott pasztell lakótömbök áttetszővé halványodnak. Csak egy komédia díszletei voltak.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése