holtodiglan

A barátnőm egy reggel váratlanul meghalt. Aztán csak feküdt az ágyon és lilult. Lassan sötétedett a bőre, feketedtek a körmei, én meg tanácstalanul ücsörögtem mellette; mígnem megérkezett egy kék köpenyes ember, hogy ő majd megvizsgálja a testet. Akkor felálltam, hogy közelebb férjen hozzá, és észrevettem, hogy a lány kezében van a telefonom. Hogy kerül ez hozzá - gondoltam, és elvettem, még a végén felhív valakit. De ő merev, lila mozdulattal utána nyúlt.
Aki halott, maradjon nyugton, legyél jó szépen, maradj, feküdj csak - suttogtam félig magamnak, félig neki, de már hátráltam kifelé a szobából, mert tudtam, hogy mindjárt baj lesz. Először csak felült, és fájdalmas, mályva színű arccal nézett, lassanként megértve, hogy nem örülök a fordulatnak, és nem akarom magamhoz ölelni. Mégiscsak egy ronda, hideg hulla. Erre megindult felém, félrerúgva útjából a tárgyakat, tombolva a dühtől. Most jól megöl engem is, és akkor egyformák leszünk, nem választhat el minket semmi.
Romantikus terv, de nekem nem tetszett - micsoda őrült ragaszkodás. Rohantam, szobákon meg folyosókon keresztül, csigalépcsőkön robogtam lefelé, ő sorra törte be az ajtókat mögöttem, hallottam, hogyan dobog alatta a lépcső, és szinte a nyakamban éreztem lila, fújtató arcát - aztán kiugrottam egy ablakon... zöld pázsitos kertből néztem vissza. Már nem jött. Az ablak fölött az erkélyen a szülei álltak összefont karral, vádlóan néztek.