dedicated to Mark Twain

Krakkó utcáin bóklásztunk, Évi, C. meg én.
A Kazimierz környékén konfiktusba keveredtem egy idegennel, aki errefel pofánfújt gázspray-vel. Menedéket keresve, hörögve és taknyozva-nyálazva berohantam az első bérházba, amit megláttam, és egy lépcső alatt kuporogva vártam meg, hogy beérjenek a többiek. Jó kedvűek voltak és viccelődtek, és ez akkor sem változott, amikor tudatosult bennünk, hogy ennek a kissé romos és elhagyott háznak egyáltalán nincsenek ablakai, ellenben tele van a falakba beépített emberméretű fiókokkal.
Sőt, konkrétan semmi más nincs az egész épületben, csak ezek a fiókok meg ajtók.
Ez egy Wake House, nyögtem ki megdöbbenve, és miközben Éviék tréfásan kergetőztek körülöttem, elmondtam, hogy ez egy hullaház, ahova halottá nyilvánítás előtt berakják az embert, hátha mégis feltámad. Kis csengőt kötnek az ujjára, és ha csak tetszhalott volt, ribilliót csap a fiókjában, és akkor a Wake House örzője kiszabadítja.
Évi nevetve húzgálta ki-be a fiókokat, ennek az elmúlt szokásnak el nem porladt maradványait keresve, amikor meghallotuk, hogy jön valaki. Imbolygó, görnyedt alak csoszogott a kövezeten. Látni szinte nem is lehetett, legfeljebb sejteni, hiszen ablak nem lévén az épületen, elég sötét volt. Halálra rémültem, és csak azért nem terültem el a földön ájultan, mert lekötötte a figyelmem, hogy Évi odamegy hozzá.
Az alak erre frászt kapott és sóbálvánnyá dermedt.
Egy néni volt az. Ő vigyázta a fiókokat, negyven éven át, és várta a mélyükről soha fel nem hangzó csengőszót. Rég barátságot kötött a halottak hideg testével - már csak az élők felbukkanásán tudott megrökönyödni.
Maga a Wake House ugyan megszűnt időközben, de a néni vissza-vissza járt, tán unalmában, vagy csak kicsit időutazni, és sétálni a jól ismert csendben, az óriás, néma fiókok között.
Szeretettel fogadott minket. És megkínált üres hellyel.