párnamesék

Egész ki pofás mocsár mellett várom a klienseimet. Nem is annyira kis mocsár, akkora, mint mondjuk a Hősök tere, mólók vezetnek rajta keresztbe-kasul. Szokatlan helyszínválasztás egy családi fotózáshoz, de angoléknál sosem lehet tudni. Biztos látták a Vogue-ban, hogy most ez a menő. Megérkeznek. Nos... Kövér apuka, még kövérebb anyuka, két rendkívül kövér kisgyerekkel. Fürdőruhában!! Ó b+, hogy fogok ebből előnyös fotókat kihozni? Vidámak, önfeledtek, beugranak a mocsárba, és dagonyáznak. Integetnek nekem, hogy kezdődhet a fotózás, mondjam, mit csináljanak. Nincs kedvem az egészhez, Anna vár az utóban, fürdeni terveztünk (nem a mocsárban), mint gyerekkorunkban Ady Ligeten, amikor tetőtől talpig beszappanhaboztuk magunkat, aztán nem tudtunk kimászni a kádból, annyira csúszott. Gyorsan lezúzom az egészet, give me a nice big smile, kiáltom, becsúszok a mocsárba térdig. Kellemetlen az egész, szakmailag a legalja. A kliens szó szerint lubickol a figyelemben. Ő most sztár, mert fotózzák. Azt akarja, hogy ússzak velük. Nemigazmár. Valamit szerencsétlenkedek, közelebb evickélek. Nem tudok koncentrálni. Végül közlöm, hogy készen vagyunk, a képek csodálatosak, imádni fogják, akkor viszontlátásra, és már rohanok is az autóhoz. Tudom, hogy érdektelen képek, és semmi erőfeszítést nem tettem. Nem érdekel. A parkoló mögött fürdő van, Annával beugrunk egy kádba, ez végre jó, és akkor látom, hogy a vízben pókok vannak. Kevés dologtól írtózom annyira, mint a pókoktól. Visítani sem tudok, annyira megbénulok. Aztán erőt veszek magamon és egy szappantartóval megpróbálom kimerni őket a vízből, de valahányszor elkapok egyet, kapribogyóvá változik. Elhajítom, akár megnyugtató is lehetne, de nem az, mert nem értem, zavaró. Azt hiszem, baj van a látásommal. Most volt pók, vagy nem volt pók? Ott van még a vízben. Elkapom. Kapribogyó megint. Frusztráló. Ebben a percben megjelenik a mocsaras dagadt kliens, és reklamál, hogy szerinte nem készítettem elég képet, és azonnal menjek velük vissza a mocsárba.