Egész ki pofás mocsár mellett várom a klienseimet. Nem is annyira kis mocsár, akkora, mint mondjuk a Hősök tere, mólók vezetnek rajta keresztbe-kasul. Szokatlan helyszínválasztás egy családi fotózáshoz, de angoléknál sosem lehet tudni. Biztos látták a Vogue-ban, hogy most ez a menő. Megérkeznek. Nos... Kövér apuka, még kövérebb anyuka, két rendkívül kövér kisgyerekkel. Fürdőruhában!! Ó b+, hogy fogok ebből előnyös fotókat kihozni? Vidámak, önfeledtek, beugranak a mocsárba, és dagonyáznak. Integetnek nekem, hogy kezdődhet a fotózás, mondjam, mit csináljanak. Nincs kedvem az egészhez, Anna vár az utóban, fürdeni terveztünk (nem a mocsárban), mint gyerekkorunkban Ady Ligeten, amikor tetőtől talpig beszappanhaboztuk magunkat, aztán nem tudtunk kimászni a kádból, annyira csúszott. Gyorsan lezúzom az egészet, give me a nice big smile, kiáltom, becsúszok a mocsárba térdig. Kellemetlen az egész, szakmailag a legalja. A kliens szó szerint lubickol a figyelemben. Ő most sztár, mert fotózzák. Azt akarja, hogy ússzak velük. Nemigazmár. Valamit szerencsétlenkedek, közelebb evickélek. Nem tudok koncentrálni. Végül közlöm, hogy készen vagyunk, a képek csodálatosak, imádni fogják, akkor viszontlátásra, és már rohanok is az autóhoz. Tudom, hogy érdektelen képek, és semmi erőfeszítést nem tettem. Nem érdekel. A parkoló mögött fürdő van, Annával beugrunk egy kádba, ez végre jó, és akkor látom, hogy a vízben pókok vannak. Kevés dologtól írtózom annyira, mint a pókoktól. Visítani sem tudok, annyira megbénulok. Aztán erőt veszek magamon és egy szappantartóval megpróbálom kimerni őket a vízből, de valahányszor elkapok egyet, kapribogyóvá változik. Elhajítom, akár megnyugtató is lehetne, de nem az, mert nem értem, zavaró. Azt hiszem, baj van a látásommal. Most volt pók, vagy nem volt pók? Ott van még a vízben. Elkapom. Kapribogyó megint. Frusztráló. Ebben a percben megjelenik a mocsaras dagadt kliens, és reklamál, hogy szerinte nem készítettem elég képet, és azonnal menjek velük vissza a mocsárba.

Meghozták a kajámat végre! Egy szupermarketből rendeltem egy csomó mindent, egy hétre elegendő élelmiszert, hogy ne kelljen állandóan a boltba rohangálnom. Hatalmas csomagban érkezett. Nekiálltam kipakolni, de valami furcsa volt... ööö... az egyik zacskóban egy női tetem volt. Rendesen megtisztítva, mint a tálcás csirkék. Két lila madzagszerű dolog kilógott a hasüregéből; mi lehet ez, vesevezeték? Talán bennehagyták a veséjét? De nem kezdtem el kotorászni benne, találtam mellécsomagolva egy videókazettát. Egy felvétel volt rajta, ami még élő korában készült, beleegyezik, hogy halála után megegyék. Sportolónő volt és szívelégtelenségben halt meg. A videón egy menyasszonyi ruhába öltözött ázsiai nő csókolgatta épp hálából, a terv szerint az ő esküvőjén fogják majd felszolgálni. De akkor miért nekem küldték ki? A tonhalam helyett?! Én ezt nem akartam. 

Encsinek:
Szilveszteri buliba keszultunk, valami furcsa hazban laktunk, kulon apartmanokban. Kicsit felelmetes volt, es hideg, es az volt az eresem, hogy allatok vagyunk egy allatkertben. Vegul elindultunk, egy hegyen talalkoztunk Evivel, ultem valami kilato parkanyan, ahol minden elojelzes vagy akaratlagossag nelkul osszepisiltem magam. De nagyon. Te lattad, de ugy tettel, mintha nem tortent volna semmi, es probaltad a nyomokat is eltuntetni, meg takarni. Vegul jott apam autoval, hogy elvigyen minket valahova. Az autoban meselni kezdtel a mizujsosokrol. Apam kiakadt, hogy hogy lehet valakiket mizujsosoknak hivni, es kulonben is, mi a jo elet az. A mizujsosok azok, mondtad, akik felnott korukban tanulnak meg zenelni. Majd egy vonatrol meseltel, ami olyan hosszu, hogy amikor az eleje egy allomason van, akkor a vege meg az elozo allomason.

Valami étteremben felszolgáltak nekem egy bébi tevét, és már az arcáról leettem a húst, mire észrevettem, hogy él, es akkor elhatároztam, hogy megtartom háziállatnak.

Ősz volt, dolgozni mentem épp. Gondoltam magamban, hogy a gazdag kliensek mániákusan kint laknak a francban, ahova csak autóval lehet eljutni, vagy hosszas gyaloglás árán. Egy erdő mellett baktattam egy ösvényen. Jobban is megnézhettem volna a google mapsen, ez az ösvény hosszabb, mint amire számítottam, el fogok késni. Váratlanul sorompóhoz érkeztem, amin egy tábla tiltotta a belépést. Árvízveszély. Milyen árvíz, itt csak erdő van, és különben is, olyan nincs, hogy nem jelenek meg a munka helyszínén. Mentem hát tovább, néha jöttek szembe emberek, és mind jól megbámultak, hogy én az ellenkező irányba megyek. Nem érdekes. Pár percem van még, hogy odaérjek. Tó mellett vitt az út, kezdtem kapisgálni az árvízveszély forrását, de nem foglalkoztam vele. A tó pedig, ahogy siettem a partján, egyre kijjebb lépett a medréből, csak nőtt, elöntötte az ösvényt, én már szaladtam, és egyszerre  már a térdemet verte a víz, aztán derékig ért, én kabátban, a hátamon tíz kiló fotós cucc, és evickélni próbáltam, iszonyú erűvel húzott befelé, úszni próbáltam, vergődni, kiabálni, elvitt, vége volt. 

Szilárd barátom rávilágított, hogy másfél éve nem írtam ide semmit - nagyon prózai oka van: keveset álmodom. Vajon mitől függ?

Most minden esetre leírok néhányat, ami még dereng. A következőre például igen élénken emlékszem, mert még fel is ébredtem rá.

Összecsaptak a hullámok a fejem felett és meghaltam. Jó, mi?
Hajóbaleset féle volt, egy hatalmas uszályon álltam egyedül. Közel a parthoz, a nyílt vízen volt lehorgonyozva, talán tenger lehetett. Egyszercsak, minden előjel nélkül, az óriási hajótest fogta magát és kettétört, és olyan erővel fordult a vízbe, hogy sok emeletnyi víztömeget vert maga mellett a magasba. Megdöbbentő ereje volt, hangja semmi - csak állva egyensúlyoztam a megmaradt hajóroncsdarabkán, és ugyan azt néztem, hogy hova ugorhatnék el az iszonyú hullám elől, de tudtam, hogy nincs hova, ez rám fog szakadni, le fog nyomni a víz alá, és ki tudja meddig, odalent fog görgetni. Ezt nem lehet megúszni. Az utolsó gondolatom az volt, hogy hát akkor itt a vége. 

Hát akkor én most öngyilkos leszek - gondoltam magamban, és felvágtam az ereimet. Valami oknál fogva - talán biztosra akartam menni - a talpaimon is vágtam egy-egy hosszanti sebet. Majd hátradőltem, és vártam. Próbáltam közben felidézni, hogy miért is csinálom ezt, de sehogy sem tudtam. De már mindegy is volt. Egyre álmosabb lettem, már nem fájtak a vágások a csuklóimon. Könnyű és forró volt a szoba. Még utoljára az futott át az agyamon, hogy ez jó nagy baromság, mindig is elleneztem az öngyilkosságot, és tessék, már megint az elveim ellenére cselekszem. És aztán finom álom nyomott el. És aztán pedig legnagyobb csodálkozásomra felébredtem. A talpamon a sebek begyógyultak, rózsaszín csík maradt a helyükön, és a csuklóm sem vérzett, csak épp szét volt nyílva. Nem folyt el egy csepp vérem sem.

[13:35:04]
Anna: nem álmodtál semmi újat?
tekla: jaj de
fúúúúj
ma már nem tudom mit álmodtam, de tegnap éjjel azt
hogy meglátogatott apám itt londonban
és eléggé mellőzve érezte magát
mert én egész idő alatt azzal voltam elfoglalva, hogy egy bazinagy, ocsmány, undorító rovart kivégezzek
Anna: váááá
tekla: legalább húsz centis volt, és olyan formájú mint az a furcsa babszerű termése valami fának
vágod melyik az?
Anna: szentjánoskenyérfa
tekla: ősszel lóg a fákról, bordó, barna, és olyan mint egy zöldborsó vagy ilyesmi
Anna: az az
tekla: na olyan teste volt a rovarnak és nagyon sok lába
és mindenféle módokat eszeltem ki a kivégzésére
először valami papírra akartam ragasztani, hogy majd azzal együtt felgyújtom
de meglógott
és akkor üldöztem a szobában
apám meg méltatlankodott, hogy ezért kár volt londonba költöznöm, ezt nyugodtan csinálhatnám pesten is
Anna: az nagyon ocsmány lehetett
tekla: és amikor egy szemöldökcsipesszel próbáltam kitépni a lábait (a rovarnak mármint), hogy ne tudjon meglépni, akkor apám besokallt, és ott hagyott
Anna: :D:D:D
ez durva

család

Közöltem Istvánnal, hogy terhes vagyok. Tőle. Jól vette a dolgot, szemrebbenés nélkül fogadta, támogató volt, és cseppet sem zavarta az a tény, hogy legutóbb hat éve voltunk együtt. Sőt afelől sem érdeklődött, hogy ugyan miért a kilencedik hónapban vagyok szíves a tudomására hozni, hogy apa lett. Erre amúgy sem tudtam volna választ adni, nekem is csak akkor tűnt fel. Összeköltöztünk, készültünk rá, hogy családdá válunk. Egy nap azonban rámnézett és azt mondta, hogy szerinte nem is terhes vagyok, hanem csak kövér. És én nevetve és hitetlenkedve végignéztem magamon, és abban percben az arcomra fagyott a jókedv, és láttam a lógó és gyűrődő és egymásra halmozódó zsírhurkáimat a hasamon, és csalódott voltam és tehetetlen, amiért semmi nem is igaz, amit addig elhittem, és nem értettem, miféle illúzió csapdájába kerültem.

Újpest, állok a gangon az ajtó előtt, élvezem az őszi napsütést. Hallom, hogy a szomszéd papucsban slattyog fölfelé a lépcsőházban, átfut az agyamon a gondolat, hogy villámgyorsan be kéne tűzni a lakásba, és hangtalanul becsukni az ajtót - nem szeretek vele beszélgetni, erőszakos és ostoba. De nem mozdultam, jobban lekötött a sütkérezés. És ekkor előbukkant a lépcsőfordulóból, egy nagy piros fazékkal a kezében.
-Szasz Tekla, mivan napozol? Ezt most főztük, kérsz? Jó lett, én mondom neked, hogy jó lett, már nem azért, hogy dicsérjem magamat, hogy jól főzök, mert hát na, mitagadás, jól főzök, szakács is voltam egy időben, szóval ez is finom, viszem az asszonynak, hogy egyen belőle ő is - és vég nélkül ömlött belőle a szó, nem is figyeltem oda, hogy miket hor össze, csak a fazékban gőzölgő irgalmatlan méretű húsarabot néztem, és egy késsel farigcsáltam, hogy valahogy kiszerkesszek belőle egy darabot magamnak. Nem volt kifejezetten gusztusos, de annál érdekesebb volt.
Egy főtt vizilófej.

foszlány

Ne, Marci, ne bontsd fel a parkettát! Most erre mi szükség van? De pont az ágyunk alatt? Gyere, menjünk inkább biciklizni, hagyd már ezt a hülyeséget! Kérlek! De nem értem, mit akarsz a padló ala... ööö... igen, ott egy koporsó, na és akkor mi van? Mondtam, hogy ne piszkáld. Nem tudom, ki van benne. Uhh, húú hát nem szép látvány... Jé, a naplóm! Mennyit kerestem! (Milyen hülye vagyok, hogy mellé temettem.) Tényleg nem tudom ki ez. Csak úgy megöltem és elrejtettem. Már egyáltalán nem emlékszem, hogy miért, de akkor még tudtam. Azt hiszem, vannak még többen is... valahol elrejtve... talán hárman vagy négyen. Hát muszáj volt. Bárcsak emlékeznék! Kaparjuk inkább vissza, nem tudok mihez kezdeni vele. MI?! Jéézusom, te odaadod neki? De a kutyák nem esznek emberi hullákat! Pam, fuj! Köpd ki!

otthon

Visszaköltöztem a régi lakásunkba! Otthonos volt, meleg és újszerű, egészen másmilyenre emlékeztem, de most örültem a változásnak meg a visszatérésnek. Szobáról szobára jártam, félig az emlékeimben, félig ebben a meglepő és boldog valóságban, összehasonlítgattam a lakás zugait a 13 évvel ezelőtti kinézetükkel - a két kutya közben követett mindenhova. Benyitottam a sárga szobába, gyerekként neveztem el így, mert a sárga vászonredőnyei állandóan le voltak eresztve, hogy a gangon járkáló emberek ne lássanak be, és a rajta átszűrődő napfény sárgára festette a falakat és a bútorokat. Félhomály volt bent, most nem sütött a nap, és így csak lassan bontakozott ki előttem egy alvó ember körvonala.
Ja igen - csuktam vissza mosolyogva az ajtót, hiszen itt mindig is aludt valami idegen. Amolyan vendégszoba volt. Jó érzéssel töltött el, hogy ez nem változott.

És ekkor csörömpölve kihullottak a fogaim a padlóra.

karfiolfejű szörny

A tükörbe nézve azt láttam, hogy a fél arcomat elborították ocsmány, fehér, burjánzó szemölcsök. Akkorák voltak, mint egy-egy kövér szeder, helyenként önállóan meredezve, máshol pedig rettenetes tömbökbe összenőve, mint valami karfiol. Az orrom alig látszott ki közülük. A homlokom bal oldala elefántfejszerűen torz gümővé nőtt. Első pillantásra nem is fogtam fel, annyira valószínűtlen volt a látvány, hogy nem hittem el, hogy ez én vagyok, amíg meg nem tapogattam. Na de akkor, jaj... kétségbeesés! Döbbenet, rémület, pánik!
A kezemmel takarva az arcomat, keresztülrohantam a városon, a barátaimhoz, és sírva mutattam, hogy mi lett velem. Ők csöndesen és együttérzően mondták:
-De hát, Tekla, azt hittük, tudod. Hiszen már évek óta így nézel ki.

nem olyan egyszerű ez

-Anyu, hát hogy lehet így vezetni! Nem igaz!
Őrjöngtem. Anyám minősíthetetlenül vezetett. Felment a padkákra, nyolcvannal, a járókelők menekültek, átment a szembejövő sávba, rángatta az autót jobbra-balra. El voltam képedve. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, és mindkettőnket veszélyben éreztem, rászóltam, hogy álljon meg, és cseréljünk helyet. Majd én vezetek. Mert én tudok vezetni.
Megállt, szó nélkül, lógó orral megkerülte az autót, közben én átültem a kormányhoz. Ott rögtön meg is lepődtem, a váltó nem a helyén volt, és kiszámíthatatlanul működött. Nagy nehezen azért elindultam, végighúzva egy parkoló kocsi oldalát, aztán szándékomon kívül féktelen ámokfutásba kezdtem az utakon. Az autó teljesen irányíthatatlan volt! Alig fogott a fék, a kormány a saját tetszése szerint működött, gyalogosokon gázoltam keresztül, autókat törtem össze, legvégül pedig lezuhantunk egy felüljáróról. Totálkárosra törtem a kocsit.
Na jó - ismertem el - hát ezt én se csináltam jobban.

belső bolygó

Rájöttem, hogy az orrlyukaimon keresztül beláthatok a fejembe.
Tükörből persze. Célszerű egyszerre belenézni mindkét orrlyukba, mint valami távcsőbe, és akkor teljes panoráma tárul fel.
Nos. A legmeglepőbb, hogy gombák élnek a fejemben. Mindenféle eredi gombák, kerek kalaposak, tömzsi szárúak, fehérek, pöttyösek, nyúlánkak, csúcsosak, simák, redősek. Nagyon szépek. Világos színű kavicsok között élnek, amiket a tenger kerekre mosott. Mert persze tenger is él a fejemben, nyílt tenger, és tengerpart is. És meredek parti sziklák, amiknek a teteje olyan magasan van, hogy nem is látszik.
De mindez titkos. Csak az láthatja, aki belenéz az orromba.

vacsora

Egy frissen leölt bárányból falatozgattam. Meleg volt és véres, és kézzel tépkedtem belőle a darabokat. Néha ledobtam egy-egy csíkot a lábamnál fekvő fogatlan, öreg oroszlánnak.

megálló

Vonaton utaztunk ketten, késő délután. M leszállt Pilisvörösvárnál, és én is szedelőzködni kezdtem. De ahogy felálltam a kabátomért és táskámért, észrevettem, hogy a vonat fülkéje tulajdonképpen egy tágas és világos szoba. És ráadásul laknak itt valakik! Milyen furcsa... teljesen berendezett élettér, kanapé a sarokban, tévé, fényképek a falon, fehér ruha a szekrényben. Az ebéd félig elfogyasztva az asztalon. Nagyon érdekelt, hogy hová lettek, akik itt éltek, mi történt velük, és kik voltak egyáltalán, de Piliscsabához érkeztünk és le kellett szállnom. A kis kompaktul berendezett életet és az ismeretlen pár rejtélyét pedig elvitte a vonat.

hárman

-A gyerek hol van? - Kérdezte Marci, amikor hazajött és egyedül talált a lakásban.
-Tényleg, a gyerek! - Jutott eszembe. - Lent felejtettem a kukatárolóban!
Ijedséggel vegyes bűntudattal rohantam le a lépcsőn az udvar végébe, és nagy szerencsémre még ott volt, az egyik kuka tetején, úgy ahogy hagytam, zsírpapírba csomagolva. És kopogósra fagyva. Elvégre tél van.
A hónom alá csaptam a kis csomagot és hazakullogtam vele. Bűnbánó arccal adtam át Marcinak, és olyasmit dünnyögtem zavartan, hogy "ehehe-he", miközben ő lefejtette róla a papírt. A baba csirkepózba össze volt kuporodva, a feje lehajtva, és a kezei-lábai maga alá húzva, a hátán jégkristályok. Az oldalán pedig több késszúrás nyomán kinyílt a bőre. Fokhagymának és szalonnának való lyukacskák, hogy szépen meg lehessen tűzdelni.
Marci dühös volt és kétségbeesett, a konvektor fölé tartotta, és a lyukakon benyúlva elkezdte lenyúzni a bőrét. Szörnyen megdöbbentem, de nem szóltam, hiszen már úgyis mindegy. De ahogy a sárgás-kékes fagyott bőrtől megszabadította, alatta másik bőr bukkant elő, szép rózsaszín, és meleg. Ha az ember kétségbe van esve, semmin nem lepődik meg. A baba megmozdította a fejét, és ránk nézett.

nyihh

Egy kékre és feketére festett lovat láttam, aki megvadulva ágaskodott és prüszkölt, éjjel, magas fenyőfák alatt, és a nyakából folyt a vér. A pányvája szakadtan és céltalanul lifegett. És ez a ló én voltam.

dedicated to Mark Twain

Krakkó utcáin bóklásztunk, Évi, C. meg én.
A Kazimierz környékén konfiktusba keveredtem egy idegennel, aki errefel pofánfújt gázspray-vel. Menedéket keresve, hörögve és taknyozva-nyálazva berohantam az első bérházba, amit megláttam, és egy lépcső alatt kuporogva vártam meg, hogy beérjenek a többiek. Jó kedvűek voltak és viccelődtek, és ez akkor sem változott, amikor tudatosult bennünk, hogy ennek a kissé romos és elhagyott háznak egyáltalán nincsenek ablakai, ellenben tele van a falakba beépített emberméretű fiókokkal.
Sőt, konkrétan semmi más nincs az egész épületben, csak ezek a fiókok meg ajtók.
Ez egy Wake House, nyögtem ki megdöbbenve, és miközben Éviék tréfásan kergetőztek körülöttem, elmondtam, hogy ez egy hullaház, ahova halottá nyilvánítás előtt berakják az embert, hátha mégis feltámad. Kis csengőt kötnek az ujjára, és ha csak tetszhalott volt, ribilliót csap a fiókjában, és akkor a Wake House örzője kiszabadítja.
Évi nevetve húzgálta ki-be a fiókokat, ennek az elmúlt szokásnak el nem porladt maradványait keresve, amikor meghallotuk, hogy jön valaki. Imbolygó, görnyedt alak csoszogott a kövezeten. Látni szinte nem is lehetett, legfeljebb sejteni, hiszen ablak nem lévén az épületen, elég sötét volt. Halálra rémültem, és csak azért nem terültem el a földön ájultan, mert lekötötte a figyelmem, hogy Évi odamegy hozzá.
Az alak erre frászt kapott és sóbálvánnyá dermedt.
Egy néni volt az. Ő vigyázta a fiókokat, negyven éven át, és várta a mélyükről soha fel nem hangzó csengőszót. Rég barátságot kötött a halottak hideg testével - már csak az élők felbukkanásán tudott megrökönyödni.
Maga a Wake House ugyan megszűnt időközben, de a néni vissza-vissza járt, tán unalmában, vagy csak kicsit időutazni, és sétálni a jól ismert csendben, az óriás, néma fiókok között.
Szeretettel fogadott minket. És megkínált üres hellyel.

anyu

Kartondoboz voltam. Jó nagy, jó nehéz. Anyám eszméletlenül feküdt a pince lépcsőjén, a pasija pedig a ráborított egy szekrényt. Baleset látszatát keltve. A biztonság kedvéért egy kéznél levő dobozt - engem - is a kupac tetejére rakott. Az én súlyom volt a kritikus teher. A szekrény polcain át is éreztem a koponya reccsenését.

nyista

Nahát jól elhanyagoltam ezt a kis álomgyűjteményt... Ennek igen prózai oka van, kábé két hónapja nem álmodtam semmit. Illetve egyszer egy kis sárga madárról, akinek leszakadt a feje, miközben egy tóból iszogatott gyanútlanul, és egy tehénről, aki mellette állt, ám ő minden külsérelmi nyom nélkül fordult fel nagy hirtelenséggel. Ennek már több hete, és más azóta nem nagyon volt...
Rájöttem valamire. Az ember (én legalább is) reggel álmodik. Ha az embert (engem) felzargatják hajnali hatkor, akkor
a) azt sem tudja, hol van
b) ideges lesz
c) nem álmodik
d) mindhárom
Álomfejtéssel fogok foglalkozni. Részletek később.

holtodiglan

A barátnőm egy reggel váratlanul meghalt. Aztán csak feküdt az ágyon és lilult. Lassan sötétedett a bőre, feketedtek a körmei, én meg tanácstalanul ücsörögtem mellette; mígnem megérkezett egy kék köpenyes ember, hogy ő majd megvizsgálja a testet. Akkor felálltam, hogy közelebb férjen hozzá, és észrevettem, hogy a lány kezében van a telefonom. Hogy kerül ez hozzá - gondoltam, és elvettem, még a végén felhív valakit. De ő merev, lila mozdulattal utána nyúlt.
Aki halott, maradjon nyugton, legyél jó szépen, maradj, feküdj csak - suttogtam félig magamnak, félig neki, de már hátráltam kifelé a szobából, mert tudtam, hogy mindjárt baj lesz. Először csak felült, és fájdalmas, mályva színű arccal nézett, lassanként megértve, hogy nem örülök a fordulatnak, és nem akarom magamhoz ölelni. Mégiscsak egy ronda, hideg hulla. Erre megindult felém, félrerúgva útjából a tárgyakat, tombolva a dühtől. Most jól megöl engem is, és akkor egyformák leszünk, nem választhat el minket semmi.
Romantikus terv, de nekem nem tetszett - micsoda őrült ragaszkodás. Rohantam, szobákon meg folyosókon keresztül, csigalépcsőkön robogtam lefelé, ő sorra törte be az ajtókat mögöttem, hallottam, hogyan dobog alatta a lépcső, és szinte a nyakamban éreztem lila, fújtató arcát - aztán kiugrottam egy ablakon... zöld pázsitos kertből néztem vissza. Már nem jött. Az ablak fölött az erkélyen a szülei álltak összefont karral, vádlóan néztek.

Zzzzzz

Zizi megint hazajött. Teljesen jó egészségnek örvendett; kissé kigúvadtak a szemei, de tekintve, hogy egy 18 éves kutyáról van szó, ez még megengedhető. Sétálni indultunk és én boldog-boldogtalannak magyaráztam, sőt bizonygattam, hogy most tényleg itt van, ez most igaz, nem csak egy hülye álom.

tojás

Meséltem már, milyen volt, amikor visszapofázott a reggelim?
Szép hétköznap délelőtt volt, besütött a nap a szobába, kedvesen szállt a kutyaszőr a levegőben. Kis nyújtózás, szemlélődés, a nyakamra tekeredett kacsás alvótrikó megzabolázása... slattyogás a konyhába. Az arcomon párnagomb nyoma. Felderítem a hűtőt: tojás, ketchup, bor, és egy darab sajt 1994-ből.
Legyen mondjuk tükörtojás a reggeli. Ráérősen akasztottam le a serpenyőt a helyéről, olajat melegítettem, tompán és elégedetten mosolyogtam magam elé, mint aki még nem ébredt fel teljesen. Feltörtem a tojást és placcs... vagyis KOPP! A tojás tartalma koppant a forró olajban! És valami gnóm csirkeféle nézett fel rám szemrehányóan a tűzhelyről! Leginkább kopasz volt, nedves kis tollszerűségek tapadtak rá itt-ott, és fekete gombszemei voltak. Csak nézett csendben. Csőre nem volt, csak valami piros redő a helyén. Én a döbbenettől még mindig nem mozdultam, mire ő, nemtetszését kifejezve ordítani kezdett. Szétnyitotta fejletlen redőit, szinte kifordította a fejét, úgy nézett ki, mint egy piros esernyő belseje, és üvöltött. Ez a szörny. Az én békés reggelemen.

gondoskodás

Sanyi elutazott, és megkért, hogy kétnaponta öntözzem meg a macskáit.

szédül

Sárga szakadékba zuhanok és felébredek. Percenként.
Aztán újra elalszom, és megint ott vagyok, egy régi kőfejtő tetején, a málló fal szélén egyensúlyozok; a karom nem hajlik rendesen, mert felvettem négy pulóvert a kabát alá. A keresőn keresztül nézek le az óriási kőtölcsér aljára - miniatűrnek tűnnek a stáb parkoló autói - és leszédülök, ahogy az objektívvel belezoomolok a képbe.
Aztán újra elalszom, és megint ott vagyok, egy régi kőfejtő tetején, a málló fal szélén egyensúlyozok.
Az a kép egyébként nem is lett érdekes.
Ott lenni viszont annál inkább. Úgy látszik, bevésődött a 12 óra kecmergés a szikla peremén. Itt egy hangulatkép.


Meg még egy. Ez nem sárga sziklás, de hangulat. A tetőről.

a levesbe

Nagy berregéssel zötyögtünk rá a kifutópályára egy konzervdoboz jellegű kisgéppel, a motorja füstölt, az ablaka párás volt, üzemanyag kannák zörögtek hátul. Pilótaszemüveges fiú vezette, és a lelkesedéstől kipirult arccal kapcsolgatott mindenfélét a műszerfalon.
Gyorsulni kezdtünk, jegenyesor között robogtunk rossz aszfalton, már szinte belepréselődtem az ülésbe a sebességtől, aztán egyszercsak nagy döngés hallatszott, és a gép kacsázni kezdett az úton. Kiesett egy kerék. Szép lassan megálltunk. A fiú kipattant, hogy megjavítsa, de én tudtam, hogy nem szállunk fel soha.
Letördeltem a gép szárnyait, és levest főztem belőlük. Hagymával.

kis esti lassulás

Túllőttem magam kávéval. Az előbb. Ebből nem lesz alvás egyhamar.
Múltkor földrengés volt egyébként. Fújt a szél, rázkódott az egész ház, mintha egy zaboláltan kamionhorda csörtetett volna közvetlenül a padló alatt. Remegtek a falak és a bútorok. És néma csöndben zajlott az egész.

régi ismerős

Széles mosolyú, rendkívül ellenszenves de magabiztos fiú:
- Helló, sikerült eladni a képekből?
Én:
- Milyen képek? Micsoda?
- Legutóbb, amikor láttalak, egy kiállításon próbáltad eladni a fényképeidet... haha... béna egy dolog. Na és sikerült?
- Összetévesztesz valakivel. Soha nem próbálkoztam ilyesmivel. És téged sem ismerlek.
- De. Láttalak.
- Igen? Na ne mondd. És hol?
- A Kerepesi úton egy kastélyban.
- (Van ott kastély? Elkerülte eddig a figyelmem. Zavartan vakarom a fejem.) Nem voltam még ott. Biztos, hogy valaki mást láttál.
- Én mindent megjegyzek. Te voltál. A harmincas években.
- (Értetlenül nézek és kicsit szorosabbra húzom a vállamon a fotóstáskát.)
- Szóval? Befutottál?
- ... Gondolom nem. Ha már hetven vagy százhetven évvel ezelőtt is ugyanezt csináltam volna, és akkor befutok, utána már valami újba kezdtem volna. Nyilván.